Azért mi tényleg szerencsések vagyunk! Nem elég, hogy az egész földgolyót uralmunk alá hajtottuk, még a szexualitás szempontjából is kiemelkedünk az összes többi faj közül. Az ember a legszexuálisabb lény a bolygónkon. Van egy alapvetõ különbség az ember és az állat nemisége között, mégpedig az, hogy míg más emlõsök az év bizonyos szakaszaiban képesek csak párzani, az ember elõtt szinte végtelen horizontok nyílnak meg; akár napi több aktusra is képes. A többi állathoz mérve ez szinte hihetetlen gyakoriságot jelent, ennek oka pedig a gyermeknevelés problematikájában gyökerezik. Ha egy növényevõ utódot hoz a világra, az néhány óra múlva lábra áll, egy majomkölyök anyja bundájába kapaszkodik, az õsember gyermeke viszont évekig életképtelen lett volna szülõi gondoskodás nélkül. Sõt, ha a hím nem tartotta volna el az egész családot, még az anya is valószínûleg éhen pusztult volna! Szoros párkapcsolatra volt tehát szükség, hogy a család sokáig együtt maradjon, ennek pedig legbiztosabb módja a rendszeres, örömgazdag nemi élet kifejlõdése volt. A másik alapvetõ különbség, hogy az állat nõsténye nem élvezi a párzást, az aktus után közönyösen bóklászik tovább. Ugyanez a magatartás az „õsasszonynál” - mivel felegyenesedett, a méhe függõleges helyzetet vett fel - veszélyeztette volna a hímivarsejtek célbaérkezését (lásd: gravitáció). Ezért a természet megtalálta a legkellemesebb megoldást: az ember „nõsténye” is élvezi az ölelést, s utána kellemes fáradtsággal elnyúlik a fekhelyen, vízszintes pózt vesz fel, így segítve a fogamzást. A kölcsönös szexuális öröm pedig lassacskán megszüli a szerelmet (ma már ez általában fordítva történik), vagyis a gyermekneveléshez elengedhetetlen szoros érzelmi kötõdést.
  Kültakarónk is idomult a szexualitás, a párkapcsolat kiemelt szerepéhez, hiszen az idõjárás viszontagságait jobban viselnénk szõrösen, ám csupasz bõrünk egymással való érintkezése jelentõs erotikus-érzelmi többletet jelent az állati szexussal szemben. Ez a meztelenség viszony nagy veszélyt jelentett a párkapcsolat stabilitására nézve. Gondoljunk csak el: míg a többi emlõsnél a nem szervek gyakorlatilag csak párzáskor látszanak, addig a felegyenesedett embernél mindig, s ez meglehetõsen nagy kihívást jelent. Valamit ki kellett találni, s ez a valami a ruha volt, amit bármilyen meglepõ, nem a hideg elleni védekezésképp találták fel õseink - lásd: Közép-Afrika éghajlata-, hanem a nemi szervek letakarása miatt. Mindez persze nem egyik napról a másikra zajlott le. Kellett hozzá pár ezer év evolúciója, hogy elõttünk állhasson fajunk alapmodellje: a szexmániás, szerelmes és szemérmes csupasz fõemlõs.
  Sok etnográfus vizsgálta már a világ félreesõ helyein élõ primitív törzseket azzal a céllal, hogy megtudjuk, milyenek voltak õseink szexuális szokásai a kõkorszakban, s többnyire bizony kudarccal jártak. Néhány tanulságos esetet azonban sikerült rögzíteniük, többek között a nõk megítélésével, és a helyi nõideállal kapcsolatban. A dél-amerikai indiánok egyes törzsei például a nõket amolyan szeleburdi, komolytalan népségnek tartják, akik nem felelõsek a tetteikért, így még a hûtlenség is elnézhetõ nekik. Egy dolgot nem tudnak csak megbocsátani nekik, ha valamelyik kilesi az évente megrendezett exkluzív férfiünnepséget (kanbuli, kani-bál), s ilyenkor a rajtacsípett leselkedõ büntetése nem más, mint hogy a szertartáson részvevõ valamennyi férfi magáévá teszi.
  A legtöbb természeti nép nem tud mit kezdeni a menstruáció jelenségével, s arra a pár „nehéz” napra bezárják asszonyaikat a Tisztító Házba, ahonnan csak éjszaka jöhetnek ki mosakodni.
  Egyetlen dologban azonban a világ bármely vidékén élõ férfi hasonlít egymásra: mindenhol szeretik a szép nõket. De a szépség fogalma, vagyis hogy hol mi számít szépnek, az már igencsak eltérõ képet mutat. Polinézia egyes részein azt a nõt tartják szépnek, aki a lehetõ legfehérebb és a legkövérebb. A helyi Cindy Crawford tehát naphosszat ücsörög az árnyas szobában, miközben nagy odaadással hízlalják õt a férfiak. Egyes közép-afrikai népeknél is - valószínûleg a gyakori éhezés miatt - a telt idomú nõkre buknak. Egy törzsfõnök is annál tekintélyesebb, minél több, és minél kövérebb felesége van. Ez egyfajta státusszimbólum, mint nálunk a Mercedes, meg az úszómedence a kertben. De akadt még egyéb furcsaság is e témában. Szamoa szigetén például nem ismerik a féltékenységet, megdöbbennek, ha valakinél ilyesmit tapasztalnak. Néhány afrikai törzsnél is tapasztalhatunk hasonlót, csakhogy ott az asszony nem más, mint vagyontárgy, amit õrizni, vigyázni kell. Ezért aztán, ha egy férj elutazik, feleségét rábízza egy másik férfira, hogy az lássa el - minden téren. (Jobb kifizetni az õrzött parkolót, mintsem hogy ellopják a kocsit). Ezzel szemben a bantuk féltõ gondoskodással vigyáznak lányaikra, s gondjuk van arra is, hogy az elsõ éjszaka ne legyen kellemetlen, a lány szüzességét ugyanis mindig egy tapasztalt férfi veszi el az esküvõ elõtt.
  Szinte az összes természeti népnél megtaláljuk az avatás rítusát. Ez a szokás tényleg az õskorból ered, oka pedig a mai eszünk számára elképzelhetetlen mértékû csecsemõ- és gyermekhalandóság. Értelme tehát: aki megéri a kamaszkort, az már biztos, hogy életben marad, az már „minõséget képvisel”, tagja lehet a közösségnek, saját házat építhet. (Innen ered a „megházasodik” kifejezés is.) Az avatás mindig fájdalmas és leggyakrabban a fiúkat érinti. Legismertebb avatási szertartás, a körülmetélés, melynek szokása egyes népeknél, vallási csoportoknál a mai napig fennmaradt. Afrikában sok olyan törzs van, ahol a lányok is részesülnek egy kellemesnek szintén nem mondható rítusban. A fekete kontinensen ugyanis elég gyakori volt, hogy a lányok kis szeméremajkait összevarrták, hogy biztosan megõrizzék a szüzességüket, s csak az esküvõ elõtt vették ki a varratokat. Még ennél is barbárabb az az egyes afrikai országokban még mindig élõ szörnyûség, hogy a serdülõkor küszöbén -a körülmetélés szertartásához hasonlóan- a lányoknak kimetszik a csiklójukat,egy életre megfosztva õket a szerelem testi örömeitõl.
  A primitív népek produkáltak néhány, európai szemmel nézve igencsak furcsa szexuális szokást is. Egyes szigeteken, ha elérkezik az idõ, a felserdült fiúk nagy bulit csapnak, majd végigrohannak a falun, s amelyik nõ a kezük egyébe kerül, azzal próbálnak közösülni. (Az óvatos férfiak ilyenkor bezárják könnyûvérû hitvesüket a házba). Hasonlít ehhez a polinéziai mundumugurok vitézi próbája, melynek neve moetotoló. Ez úgy történik, hogy az ifjú harcos éjjel bemászik egy hölgy szobájába, s száját befogva, alvás közben megerõszakolja. Persze, ha a család rajtakapja e gáláns kaland közben, irgalmatlanul összeverik, ezért az elõrelátó ifjak kókuszolajjal kenik be a testüket, hogy könnyebben ki tudjanak siklani üldözõik szorításából. 
 A legvisszataszítóbb szokás azon a polinéziai szigetcsoporton alakult ki (hogy miért és hogyan, az rejtély), ahol a serdületlen gyerekeket a felnõttek szabadon használhatják nemi vágyaík kiélésére.Ott a pedofília a hétköznapok természetes része lett, sõt a gyerekeket tulajdon szüleik is kihasználják szexuálisan.Hogy ez mióta tart így, azt nem tudni, de biztos, hogy már több (de)generáció így élt, hiszen mindenki számára ez a természetes életmód. De hagyjuk a perverzitások felsorolását.
 A tanulság így is világos lehet: a primitív népeket vizsgálva vajmi keveset tudhatunk meg az õsember szexuális szokásairól, hiszen a természeti népek legfeljebb eszközkultúrájukat tekintve lehetnek az õsember kései tükrei. Ezek a törzsek ugyanis nem megálltak az emberi fejlõdésben, hanem leszakadtak, letöredeztek róla, s földrajzi elzártságukban fejlõdésük félresiklott, zsákutcába került, ezért érezhetjük szokásaikat gyakran brutálisnak, embertelennek, életellenesnek. Egy dologban azért segíthetnek nekünk: megmutatják, hogyan nem szabad. A szerelem és a szexualitás egymásba olvadó harmóniája az élet, a természet, az Isten csodálatos ajándéka a homo sapiensnek. Érezzük magunkat elkényeztetett fajnak, és éljünk vele Ember módjára.