Mikor az utolsó jégkorszak is véget ért, az éghajlat megváltozott, a tájat zöld fû, fák, kalászos növények borították el, s bekövetkezett az emberiség életének legdöntõbb fordulata: õseink áttértek a termelõ életmódra. Az állattenyésztés apróbb zökkenõkkel indult csak el, hiszen nem volt egyértelmû, milyen állatot érdemes, milyet nem, tenyészteni. Megpróbálkoztak a vízilóval is, de néhány haláleset után felszámolták az állományt. (Alsó- és Felsõ Egyiptom egyesítõjét Ménész fáraót is viziló „ragadta el”.) A kenguru rúgott és bokszolt, a gímszarvas pedig párzási idõben úgy bömbölt, hogy hetekig nem tudtak aludni. Szóval, jó idõbe telt, míg kikísérletezték a mai békés, tejet, húst, gyapjút adó bávatag jószágokat.
  A megtermelt élelem nem mindig volt bõséges, s elég volt egy rossz termésû év, vagy természeti katasztrófa, az éhínség máris felütötte a fejét. A közösség léte függött tehát attól, hogy az állatok szaporodjanak, s a víz és a nap megtermékenyítse a földet. A magasabb szellemi erõk jóindulatának megszerzését célozza az õskortól öröklött számos termékenységrítus. A legtöbb keleti országban templomot is emeltek, papnõi is voltak a termékenységért felelõs isteneknek. Mezopotámiában Istar templomában voltak ilyen papnõk, s hogy mi történhetett a rítusok alatt, azt jól példázza a Gilgames eposz, hiszen a címszereplõ éppen egyikük szerelmével csábítja ki Enkidut a vadonból. (Teljes sikerrel egyébként, hiszen civilizált városlakóvá válik.) Istar másik neve Innin, s ilyenformán nemcsak a termékenység, hanem a testi. lelki szerelem védnöke is egyben. Állandó jelzõje igen sokat mondó: Égi Szajha. Hogy országa termékenységét biztosítsa, a király rendszeresen ellátogat szentélyébe, s ha a rengeteg lépcsõ megmászása után - a templom a Zikkurat tetején épült - még a papnõt is képes volt „megölelni”, úgy bebizonyította, hogy méltó az uralkodásra. Ezek a papnõk egyébként akkora becsben voltak, olyan fontos szerepet játszottak az ország életében, hogy tilos volt lealacsonyodniuk. Hammurapi törvényei szerint, ha egy ilyen nõ „...kocsmát nyit, vagy kocsmába belép sörért, égessék meg !” Az alacsonyabb rendû utcalányoknak persze lehetett kocsmába járniuk. õket kalmasitumnak, „magszedõnek” hívták (nem búza). A házasság szentségére nagyon vigyáztak, a házasságtörõket vízbe fojtották, azt az apát, aki menyét, vagy fiának választottját megerõszakolta, tûzbe vetették. (Kivéve, ha a menyasszony még szûz volt, ezen esetben választhatott apa és fia között.)
  Az egyiptomiak is végeztek különbözõ termékenységvarázslatokat, egyik legnagyobb ünnepüket pedig Ozirisz pótpénisze (!) tiszteletére tartották. Miért volt Ozirisznek pót ? Mert az eredetit a legenda szerint levágták, de egy isten még ilyen kínos helyzetben is feltalálta magát, Ozirisz is készítetett magának egy másolatot. A fáraókat dicsõítõ feliratok mellett megtaláljuk az alacsonyabb rangú emberek túlvilágra szánt mentegetõzõ feliratait is: Nem volt polgárlány akit megerõszakoltam!” vagy „Nem volt kapcsolatom romlott fiúkkal” - szóval az ilyesféle dolgok nem lehettek nagyon ritkák ekkoriban. Csekély mennyiségû forrásunk arra utal, hogy az egyiptomiak monogám házasságban éltek, kivéve persze a fáraót. Igaz, hogy a házasságtörõ nõt kutyák elé vetették, de ismerünk hivatalt viselõ, sõt orvosnõt is, s ez arra utal, hogy az Ókori Keleten belül Egyiptomban lehetett a nõknek a legjobb sorsuk. A fivér - nõvér házasság az elõkelõk divatja volt, s a fáraók is gyakran éltek vele. Ennek magyarázata, illetve célja igen egyszerû: a vagyon és a hatalom családon belül tartása.
  A szexualitás az ókori India életének is szerves, természetes része volt, sõt ! mai szemmel nézve döbbenetes az a teljes gátlástalanság, amellyel ezt a témát kezelték. A termékenységért felelõs istent, aki pusztító ugyan, de újrateremtõ is, õk Sivának hívták. Síva jelképe a lingam, vagyis a hímvesszõ, s a tiszteletére emelt templomokban hatalmas lingamszobrok elõtt imádkoztak gyermekáldásért a nõk, vajjal kenegették, felkoszorúzták. A templom falán szobrok láthatók, melyek szerelmi jeleneteket ábrázoltak, ám európai turisták inkább pornófimekre szoktak asszociálni, amikor meglátják õket, pedig nem ez a céljuk. Az ind filozófia szerint az embernek állandóan tökéletesítenie kell magát a testi és lelki értelemben, és teljesen evidens, hogy idetartozik a szex is. Míg Egyiptom és Mezopotámia szerelmi életérõl töredékekbõl, homályos utalásokból próbálunk következtetni, Indiából fennmaradt egy több száz oldalas szextankönyv. Pontosabban nem is egy, hanem kettõ. A Káma-Szutra a III. század körül keletkezett, és eredetét egy mítosz világítja meg: Mikor Siva isten szeretkezett feleségével Párvátival (nem siették el egyébként az aktus ezer évig tartott) egy szolga kileste, s lehozta az embereknek a TUDÁST, miként Prométheusz a tüzet. A legváratlanabb és legmegdöbbentõbb a könyvben az, hogy míg a nõ Indiában éppoly jogfosztott és kiszolgáltatott a férfinak, mint keleten másutt, a Káma-Szutra szerint a nemi érintkezés lényege a nõ minél tökéletesebb boldogságának elérése.Aprólékos részletességgel ismerteti a szeretkezés lehetséges módozatait, tanácsokat ad, mivel lehet a péniszt kellõ méretûvé növelni, vagy éppen helyettesíteni, hiszen a legnagyobb kéj az, mikor azonos nagyságú férfi és nõ találkozik. A nemi szerv nagysága alapján megkülönböztethetünk 3-3 típust:van az õztehén-nõ, a kanca-nõ és az elefánt-nõ, míg a férfiaknál:nyúl, bika, csõdör. Egy nyúl-elefánt koitusz tehát csekély eredménnyel kecsegtet, míg a kanca méretû hölgy remekül érezheti magát a bikával.(V.ö.:”Segítség!!!Bika!!!Segítség!!!Bika!!!....Hmmmm...Bikuci!). A másik szexkönyv címe: Anangaranga. Ebben a szeretkezés 64 ajánlott testhelyzetét írja le a szerzõ, és mi csak csodálkozással vegyes irigységgel gondlhatunk arra, hogy milyen ötletesek és milyen hajlékonyak
voltak a régi indiaiak.  Amilyen kellemes lehetett Indiában egy nõ élete, olyan borzalmas volt Kínában. A kínaiaknak még szerelemistenük sincs, sõt, maga a szerelem szó is olyasmit jelentett, hogy irigyel, sajnál valakitõl valamit. A „szép” szavuk is csupán ennyit jelent: valaki, aki képes gyermeket hozni a világra. Létezik, hogy a kínaiak nem ismerték a szerelem és a szépség fogalmát? Biztosan õk is örömüket lelték a nõi bájakban, még ha szerelmes verseik hasonlatai egy kissé idegenek is európai ízlésünknek: ”Keze akár a zsenge csorbóka, Bõre, mint a fagyott zsír, nyaka akár a bogáré, a fogai dinnyemagvak, a homloka kabócáé, szemöldöke lepke csápja.” 
Az ókori Kínában nagycsaládban éltek az emberek, amelynek feje, a legidõsebb férfi - néha nõ - élet-halál ura volt. Ebben az öregek uralta világban a szerelem bizony nem volt elsõ helyen szereplõ kérdés. A fiatalok jövendõbelijét már gyermekkorban kiszemelték, s csak az esküvõ napján találkozott az ifjú pár. A férj megölhette házasságtörõ feleségét, vagy ha az nem tudott neki fiúgyermeket szülni, törvényesen tarthatott ágyasokat. Egy nõ felügyelet nélkül nem hagyhatta el a házat, s hogy az otthon ülést megkedveltessék az asszonyokkal, kitalálták a lábelkötést, ami azt jelentette, hogy a kislányoknak talpuk alá szorították lábujjaikat, így változtatva meg a láb növekedését. Ez a megnyomorított láb rendkívül erotikusnak számított, Kínában a szerelmeskedés a láb megfogásával kezdõdött. De mivel folytatódott? A kínai filozófia szerint a férfierõ (jang) a spermiumban található, a nõi erõ (jin) pedig a hüvelyben. Egy okos férfi tehát úgy ölelkezik, hogy részesüljön a nõ erejébõl, anélkül, hogy csökkenne az övé. A jelszó tehát: Szeretkezz százszor megömlés nélkül !
  A keleti társadalmakban nyomasztóan kegyetlen patriarchátus, tehát férfijogú társadalom épült ki, az élelem megteremtése ugyanis mindennél fontosabb volt, és ezt a férfiak végezték. Ebbõl a szempontból a gyermekek és a nõk másod-, de inkább harmadrangú tényezõk voltak, hiszen nem termeltek, csak fogyasztottak, s a férfinak kellett gondoskodni róluk. Jól példázzák ezt Hammurapi törvényei: miközben a házasságtörés büntetése vízbefojtás, elválni azért lehet, csak a férjnek el kell tartania a tõle elvált asszonyt is. Vagy egy másik, mely szerint, ha egy férj hadifogságba esik, asszonyának addig kell hûnek maradnia hozzá, amíg van a házban élelem. Ha a spájz kiürült, a nõ is nyugodtan átköltözhetett egy másik férfihoz. A család tehát nemcsak fojtogatott, gyötört és megalázott- a kínai apa engedetlen gyermekét nyugodtan megölhette, sumer családfõ gyermekeit, feleségét is eladhatta rabszolgának -, hanem óvott, védett, oltalmazott is. Mert volt valami sokkal rosszabb minden boldogtalanságnál, lábelkötésnél, erõszaknál és bezártságnál: az éhhalál.
 

  vissza a fõoldalra                              vissza az 1.részhez                        tovább a 3.részhez